Barbicska

Őrizd a kpet még szíved szeret,
Ha elmúlik minden , s csak emlék leszel.
Vedd elő néha a papírost ,
S eszedbe jutnak a kedves napok.
Őrizd e képet még szíved szeret,
Nézd az arcom éss én veled leszek.
S ha elmúlik minden a föld kerekén ,
Megmarad két szó : szeretlek én

Minden elmúlik mind az álom ,
Elröpül mindt a vándormadár,
Csak az emlék marad meg a szívedben ,
Halványan mindt a holdsugár .

Minden elmúlik a világon,
 Mindt a harmat a letört ágon,
Csak eggy ami a sírig vezet,
Az igaz hú szeretet.

Az élet kertyében sok rózsa van ,
Az egyik boldog a másik , boldogtalan
Ne légy te magasló, buszke rózsatő,
Légy ne felejcs, mely elrejtve nő.

Csendesen vállamhoz értél,

Szívembe bebocsátást kértél.

Én megadtam volna,

Ha szívem nem félt volna.

Csendben suttogtál szavakat,

Szívemet meglágyítottad.

De mégis féltem tőled,

Hisz nem mutattad szíved.

Csendesen felém hajoltál,

Eldúdoltad szíved óhaját.

De csókolni nem hagytam ajkam,

Mert szívem összetörted eccer halkan.

Minden hiába

Még most rám nevetsz,itt vagy mellettem
De a szívem már fagyos és jéghideg
Arcod ragyog szemem fényében
Emléked megmarad majd a hideg estékre.

Előttem állsz,hallom minden szavad
Mégsem ér el hozzám,mellettem elhalad
Nem tudok semmire sem figyelni
Rajtad kívül nem érdekel semmi és senki.

Nem láthatod amit én,milyen kár
Felhők felett csak az én lelkem jár
Bárcsak te is érezhetnéd
A fájdalmam:sosem lehetsz az enyém.

Én egymagamban

. . .Én egymagamban, ő mással; keményen
én kín között, ő lágy párnák felett.
Nekem sziszegve csalánban kell égnem,
ő meztelenül kar közt hentereg.
Jaj, más becézi, melegíti meg
s ő tűri gyöngén, hogy fertőzni merjék
e vérlázító viszonnyal szerelmét -
mert azt nem Isten, csak ember kötötte.
Szent törvény, tisztelőd én hogy lehetnék?
Engem büntetsz, bár őt lököd bűnökbe!

Kimondhatatlan

Kimondhatatlan aggaszt, kimondhatatlan éget:
vonaton messzi menni attól, aki szeret...
A fák mért harmatosak? Színe mért kék az égnek?
S tényleg kell-e mennem? Vagy tán csak tévedek?

Tán jobb lett volna sírni, könnyebb lett volna sírni
előtte, aki szenved, bár mindig idegen?
Levelem korholom csak, mikor fog már elérni
betűkkel láncozottan, lelkemmel terhesen.

Derengő éj borítja holdtól puhán a rétet,
baglyok az új útitársak, köd száll, nincs irgalom...
Kimondhatatlan aggaszt, kimondhatatlan éget!-
Szeretnék visszatérni, s ott vár a borzalom!

Valami

jobb így: vágyam ereje lanyhul,
nem bíztat már üres remény,
e világon, s kívül körén,
törvény-vonta határokon túl
édenre már nem vágyom én.
A gyönyörért lelkem ma kínban
nem ég: az ideál halott,
mely egykor bűvölt s bíztatott,
s kinek tiszteletére írtam
elégiát, egy tucatot.
Az ábránd már hiába bájol:
lelkem keserű és sötét,
mint álom után, mely kisért,
s mint ünnepi mise után, hol
sok az üres, hiú beszéd.

Esős napon

......ha elszalad a nyugvó gondolatom,
nálad köt ki minden egyes mozzanat,
hogy vagy, merre haladnak dolgaid,
s a mieink, a közösek, merre indulnak...
nem tudok belenyugodni, miért történt
mindez így velünk, azt tudom, sokkal
szorosabban kötődöm hozzád, mint
annak előtte, pedig azt hittem, annál
szorosabb már nem is lehetne...

fenntartom jogunkat a nagyon is reális
álmainkhoz, az élethez, mely még túl
kevés, hogy befejezzük a kedves,
csacska álmokat, melyek közül sok
talán elfelejtődött, vagy elszaladt,
de a lényeg vaskemény:
élni, élni, te, meg én...

Isten veled!

Isten veled, szerelmem tárgya, mely
magára vonta szemem sugarát,
édes tartása szép ruhát visel
s szép fegyverekkel ékíti ki magát.
Nincs szemsugár, mely szebb alakra szállt,
mint az enyém. Isten veled, merészség!
Nem ismernék jobbat, mint ezt a bájt,
ha nem tudnám szépséged annyi vétkét.

Isten veled, okos beszéd, amely
illő, de mégis bölcs ereje szárnyal,
az ellenségre villámlik, ha kell,
de nyájas és szerény a jóbaráttal.
Isten veled, hang, hangsúly, vad varázzsal
győztél le engem, fényes értelem,
és szavadért, mely zeng, mint víg madárdal,
halálosan epedve fáj szívem.

Isten veled-et mondok már kezének,
amelyet bízva érintett kezem,
tudtam, a tisztesség ellen se vétek,
ha kezemet kezébe helyezem.
Most ellenség lettél. A szerelem
kegyetlenségre váltotta hitét.
Isten veled, te kéz, már nem lelem
rajtad a hűség s becsület jegyét.

Isten veled, régi "Isten veled".
Hányszor mondtam, nagy útra indulóban!
Isten veled, te hűség, amelyet
ígértél és melynek hitét megóvtam.
Álnokság rejtőzött a régi szóban.
Titkos szándékát most már láthatom.
Isten veled, "Isten veled"", te szótlan,
az emléked is csupa fájdalom.

Isten veled, te szív - nekem mit adtál?
Te ültettél biztos halált szívembe,
megölte vak hite s örök szerelme
és többet írni erőm nem maradt már.

Alázatos jajszavak

Alázatos jajszavak tanítottak
A válás tudományára. Barom
kérődzik, várni kell... városiaknak
végső víg órája ez... mormolom
szertartását a kakasszavú éjnek-
az úti bánat a vállra terült,
kisírt szemek a messzeségbe néztek,
a múzsák dalába nősírás vegyült.

Ki tudhatja, mikor azt mondja - válás,
hogy mi vár rá, mekkora szakadék,
hogy mit jövendöl a kakaskiáltás,
mikor az Akropoliszon tűz ég,
valami új életre virradóra,
mikor mélán rág almán a barom,
hogy a kakas, új élet hírhozója,
mivégre verdes a városfalon?

Szeretem szövedékét a szokásnak:
csónak cikázik, orsó duruzsol.
Nézd, nézd csak mezítlábas Déiádat,
repül feléd, akár a hattyútoll.
Az öröm nyelve mily sivár, szegényes,
ó, életünknek csenevész töve!
Volt már minden, ismétlődik csak, édes
csupán a felismert perc öröme.

Hát legyen úgy: az agyagcsészealjat,
mint kiterített mókus teteme,
beborítja egy áttetsző alakzat-
egy lány hajol a viasz fölibe.
A görög Ereboszról nem mi jóslunk,
asszonynak viasz, vas a férfinek.
Minekünk csak a harcmező a sorsunk,
nekik - jövendőt mondva halni meg.

Magány

E magányos és árnyas völgyben
a hímszarvas a zuhatag
szavára bőg és a patak
tükrét nézi mind tetszelgőbben.

S e forrás felett minden este
kristálylakának egy najád
tárja ki fényes ajtaját
és éneket mond, messze zengve;

csend alszik alján a szilfáknak
homályosan és hűvösen,
míg fent szerelmes dühösen
tépi a szél a lombos ágat.

Itt tanul és gyakorol Ámor
Vénusz oltárai körül,
idáig el sosem kerül
zajos halandó a világból.

Kérlek Corine, csak gyere szépen,
e zöld szőnyeg lesz fekhelyünk,
vagy hogy még jobb helyen legyünk,
így ni, itt egy szikla tövében.

Óh, nyújtsd a kebled, szívnom is hadd
mély illatod, oh mennyi kéj,
minden érzékem elalél
tavában ivor karjaidnak.

A szélnek ott fenn nincs nyugalma,
de füle sincs és szeme sem,
neki örökös rejtelem,
amit mi ketten mívelünk ma.

Tóth Éva

Az ember azt mondja : száj
és eggy szájra gondol!

Azt mondja : szem
És eggy szem jut eszéme
amelyikben önmagát nézte!


Azt mondja : Ember
nem gondol csak egyreAkit szeretett S aki őt szerette!


Elszeretném mondani, hogy szeretlek téged, eszembe vagy, bárhová is nézek. Szeretnék a szemedbe mélyen belenézni, és elmondani hogy, nélküled nem érdemes élni.

Gyűlölöm a napot, mert érinthet téged, gyűlölöm a holdat, mert veled lehet éjjel. Gyűlölöm a vizet, mert ajkadhoz érhet, elmondani nem lehet, úgy szeretlek téged.

Néha rám gondolsz és tudod, hogy messze vagyok, csak bízzál bennem, mert én is rád gondolok. Utam bármerre is vezet, a szívem örökké csak téged szeret.
Egy gyöngéd ölelés, mi elfeledtet mindent, csak a pillanatnak élj, mely megér minden kincset. Egy forró csók, mely tüzes a vágytól, érzem hozzád láncol.

A HuPont.hu ingyen weblap készítő egyszerű. Weboldalak létrehozására: Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat